A WESTERN LOVAGLÁS EREDETE

Történelmi utazásunk abban az időben kezdődik, amikor a spanyolok a meggazdagodás reményében meghódították a mai Egyesült Államok dél-nyugati részét. A meghódított területeken misszionáriusok telepedtek le, hogy az őslakosokat katolikus hitre térítsék. Az első - földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó - spanyol gazdasági központok a hittérítő szervezeteknek köszönhetően fejlődtek ki. A missziók környezetében különböző kulturális létesítmények is létrejöttek. A spanyol telepesek nagy gondot fordítottak hagyományaik, törvényeik, művészetük és építészeti szokásaik ápolására. Egyes települések máig őrzik nevüket, ilyen például Santa Fé, Albuquerque, San Antonio, San Diego vagy Tucson.
A hódítók nagy útra hadifelszerelést és jószágokat hoztak magukkal. A lovak behozatala mérföldkőnek bizonyult a fejlődésben és betelepülésben. Az amerikai kontinens látszólag végtelen távolságait csupán lovakkal lehetett legyőzni.
Kalifornia akkoriban egy olyan spanyol kolónia volt, mely 150-200 évet töltött a világ eseményeitől teljesen elszigetelve. A mai elképzelések szerint paradicsomi állapot lehetett. A behozott lovak - a szarvasmarhákhoz hasonlóan - teljesen szabadon éltek, ők alkották a vadon élő mustang ménesek állományát. A ménesekből csak a legjobb állatokat válogatták ki és törték be. Ez a vidék és ez az életforma szükségessé tette a lovaglást. A spanyolok nem csupán kultúrájukat, hanem a rancherek és vaquerók lovas kultúráját is ápolták. A kalifoniai zabla és a western nyereg a spanyol zablákból és nyergekből alakult ki. A zabla nélküli kantár használata vezetett a hackamore művészetéig. A highport bit, ahogyan azt a kaliforniaiak használták, olyan zabla volt, amely a ló szájpadlására ható jelzéssel működött.
E fejlődés során egy olyan magas szintű lovagló kultúra alakult ki, amely alapként mind a ló, mind a lovas évekig tartó kiképzését feltételezte. Új irányzatokról azonban csak akkortól beszélhetünk, amikor a túlnyomóan észak- és közép európai származású telepesek előrenyomultak Kelet-Amerikából, és találkoztak a spanyolokkal. Megkezdődött az "aranyláz" korszaka. A mai Texas, Új Mexikó, Arizona és Kalifornia területeit az észak amerikaiak kisajátították, a spanyol ranchereket pedig Mexikóba üldözték. Ebben az időben kezdődött meg a húsmarhák intenzív tenyésztése, s ezzel új piac nyílt meg a keleti húsüzemekben. A XIX. század közepén, különösen a polgárháború után, az elvadult texasi szarvasmarha csordákat az újonnan kiépített vasútállomásokhoz terelték, ahonnan az USA keleti területeire vitték őket. Mintegy 30 évig ezek a nagyszabású jószágterelések (trails) formálták a nyugati térség történetét, és ezzel együtt a western lovaglás fejlődésében is nagy szerepet játszottak.
Miközben Kaliforniában a pásztorok lovaglási kultúráját - szinte minden külső befolyás nélkül - egészen a XX. századig ápolták és fejlesztették, addig a mai Texas környékén spanyol-mexikói lovaglási mód alakult ki, angol hatásokkal. Ezek formálták a texasi stílust, mely kevésbé elegáns és pompázatos, ámde céltudatosabb, és speciálisan a marhákkal való és körülöttük adódó munkák elvégzésére dolgozták ki.
Kalifornia, Oregon és Nevada államok lovagló stílusát mind a mai napig a kaliforniai hatás jellemzi. Arizona, Új Mexikó, Colorado, Kansas, Nebraska és Oklahoma, tehát a Sziklás-hegység és a 98. hosszúsági fok között fekvő államok túlnyomórészt a texasi stílust vették át. A stílusfajták keveredését Washington, Montana, Idaho, Wyoming és Utah területén figyelhetjük meg.

A KALIFORNIAI STÍLUS
A nagy, szabad területeken dolgozó hidalgók és vaquerók lovaglási módja olyan lovat követelt meg, amely tökéletesen együttműködött lovasával. A lovakat négy vagy öt éves korukban kezdték el kiképezni, ez rendszerint három évet vett igénybe. Érthető, hogy ők voltak gazdáik legértékesebb tulajdonai. A spanyolok művészien díszített nyergekkel és ezüstből készült zablákkal ékesítették lovukat, és büszkén mutatták be őket a lovas versenyeken, ahol igen nagy hangsúlyt helyeztek a látványosságokra.
Spanyolországban a vaquerók elődei bikaviadalokon szereplő és harci lovakat képeztek ki, mely során különböző technikákat alkalmaztak. A vaquerók ezekből a technikákból átvették azokat, amelyeket alkalmazni tudtak a marhákkal való munka során.
Ebben a stílusban alapvető követelmény a kemény és gyors megállás, a hátulsó láb körüli könnyed megfordulás, a helyes lábon történő vágta és az ugrásváltás. Az ilyen feladatok teljesítése atletikus lovat igényel, amely nagyon jól dolgozik a hátulsó lábaival. Alapvető feltétel mindemellett a könnyű lovagolhatóság is. A betanított lovakat elsősorban testsúly-segítségekkel irányítják, az egykezes laza szárhasználat csak jelzésértékű.

A TEXASI STÍLUS
A kaliforniai stílus mellett Észak-Amerikában kialakult egy másik jellegzetes lovagló stílus is, mely szintén spanyol lovagló szokásokon alapult, ám elsősorban a marhahajtás gyakorlati részének követelményeit tartotta szem előtt.
Az 1860-as és '80-as évek között a vasútvonalakat Kansasig építették ki. A keleti nagyvárosokak húsra volt szükségük, tehát a nyugati vad longhorn csordákat valahogyan be kellett fogni és a marhaközpontokba (Abilene, Dodge City, Wichita, Ellsworth, Tombstone) hajtani. A nagy marhahajtások a legendás Chislholm-ösvényen keresztül folytak. Ebben az időszakban közel 4 millió szarvasmarhát hajtottak Texasból a teherpályaudvarokra. A marhacsordák tulajdonosai otthontalan férfiakat fogadtak föl, akik néhány dollárért készek voltak vállalni a rendkívüli kalandokkal járó összes nélkülözést és megpróbáltatást. A csordákra útonállók bandái leselkedtek, a városokban pedig gátlástalan szerencselovagok szedték el hajtók szűkös keresetét.
A trail számára befogott vadlovakat 3-4 hét alatt képezték ki. A marhahajtásra használt kis termetű lovak (cow-pony) akkor számítottak belovagoltnak, mikor már embert tűrtek meg a hátukon és irányítani lehetett őket. Ezek a broncok még félig vadak voltak, csak bizonyos idő elteltével váltak igazi hátaslóvá. Az akadályokkal teli út végénél a lovakat - ugyanúgy, mint a szarvasmarhákat - eladták. Egy jobban lovagolható lóért magasabb összeget lehetett kapni.
Az állattenyésztésben először a XIX. században következett be jelentősebb változás, amikor az egyik katasztrofális télen majdnem az összes északi államban élő szarvasmarha elpusztult. Az eddig csupán szezonmunkásként alkalmazott marhapásztorokat innentől kezdve egész éven át foglalkoztatták. Megváltoztak a marhák és a lovak fajtái is. A robusztus és támadó kedvű longhornból a tudatos tenyésztés során egy erős húsmarha-fajta alakult ki. A texasiak egykor félvad broncoit a 140 cm körüli nagyságú clydedale-lel és percherons-szal keresztezték. Az így kifejlesztett nehéztestű munkaló típusból lett - az angol telivér hozzáadásával - a közismert quater horse. A munkamódszerek szintén jelentős változásokon mentek keresztül. Az olyan különleges feladatokhoz, mint egy borjú befogása (roping) vagy egy marha leválasztása a csapatból (cutting), rendkívül tehetséges lovakat használtak, melyeknek adottságait több mint 50 éves tenyésztési folyamat segítette elő.

Összegezve, a kaliforniai vaqueró a hagyományt követve, meggyőződésből volt lovas. Számára a ménessel dolgozni generációk óta megszokott volt. A spanyol lovas tradíció kiképzési módszerei alapján edzette lovát, mely legértékesebb, személyes tulajdona volt. A texasi farmlovast - eredetileg idénymunkást - a sors változtatta lovassá. Számára a marhák őrzése volt a legfontosabb, a lovak pedig remek eszközül szolgáltak a cél eléréséhez. Sem a kaliforniai sem a texasi lovasok nem tudták volna munkatársaik, a lovak nélkül elvégezni a napi munkát. Személyes boldogulásuk nagyban függött lovaik képességétől. A közösen átélt vesződségek, a hőség, szomjúság, fáradtság és a közös erőfeszítések során olyan szoros partnerkapcsolat alakult ki közöttük, mely az emberben tisztelettudó viselkedést és őszinte megbecsülést ébresztett a ló iránt. Ez a szemlélet ma is elmaradhatatlan kísérője a vadnyugati lovaglásnak.

A WESTERN LOVAGLÁS NAPJAINKBAN

Az USA előrehaladó benépesülése, a növekvő iparosodás és az egyre emelkedő népességszám következtében megnőtt az igény a szabadidős lovaglás iránt. Kézenfekvő volt átvenni a vaquerók módszereit. A rendelkezésre álló lófajta kiválóan megfelelt a szabadidős igényeknek is. A quarter horse az egyik legnépszerűbb lófajtává vált. A sportlovaglásban a lovak képességeit a különleges fegyelem érdekében még tovább válogatták, így végül magas színvonalon specializált lovakat tenyésztettek ki. Az amerikai qh hamar elterjedt az európai országokban is, főleg Olaszországban, Németországban és Ausztriában. Ezekben az országokban ma is igen értékes tenyészcsődörök és tenyészkancák állnak rendelkezésre, hogy elősegítsék e fajta további elterjedését.
A cowboyos stílus egyáltalán nem állt távol az európai lovaglástól. Lovas tehénpásztorok a mi földrészünkön is voltak, sőt Ázsiában is. A dél-amerikai gauchók pedig ma is a romantikus, szabad életet és a nagy vágtákat juttatják eszünkbe. A marhákkal való munkára képzett lovak betanítása mindenütt nagyon komoly és kemény képzéssel történt és történik napjainkban is. Az emberek és lovak kapcsolata az évtizedek, évszázadok alatt egyre humánusabb, barátibb lett, de az együttműködés a kezdetektől fogva alapvető fontosságú volt. Egy cowboy sosem kockáztathatta meg, hogy munkavégzése közben egy ideges, túlságosan félénk ló ledobja magáról és megsérüljön. Meg kellett tanítania a lovát arra, hogy közösen dolgozzanak. Csak a filmeken láthatunk olyan vad cowboyt, akinek örökké hűséges lova önszántából engedelmeskedik.
A western lovaglás a laza harmónia jegyét viseli magán, úgynevezett "jelző" lovaglási mód. A lovas jelez a lónak, a ló pedig ezt utasításnak veszi, és ez alapján végzi a munkát, amíg újabb jelzést nem ad. Egy bizonyos jelzést követően - amennyiben azt akarjuk, hogy lovunk az ütem, az irány és a sebesség változtatása nélkül folytassa a haladást (vagy történetesen a helyben maradást) - nem kell újabb jelzést adnunk, mivel a western ló mindig addig folytat egy tevékenységet, amíg új jelzést nem kap a lovastól. A western lovaglás jellegzetessége, hogy itt a lovas a gyakorlat során sosem hajszolja, nem fogja vissza, nem szedi össze, nem fékezi a szárral a lovat. A helyes jelzést követően a ló önmagától is összeszedett. Minél jobban képzett a ló, s minél magasabb szintű a feladat, annál finomabb testbeszédet, jeleket kell adnunk. A durvaságot - csakúgy, mint minden más lovas sportágban - kerülni kell.
A western lovaglást gyakran hasonlítják össze az elegáns angol sport- és vadászlovaglással, a fegyelmezett német katonai lovaglással, vagy éppenséggel a hortobágyi csikósok lovaglásával. Ez hasznos lehet a különbségek megfigyelése céljából, de a lovaglási stílusok szembeállítása számunkra elfogadhatatlan. A western lovaglás nem jobb és nem rosszabb bármelyik más lovas sportágnál, amelyikben megfelelően bánnak a lóval. Bár hazánkban még nem köztudott, a vadnyugati lovaglás egyes ágai éppúgy komoly alapokkal rendelkeznek, mint az errefelé sokkal elterjedtebb angol lovaglási stílusé. A modern lovaglás filozófiája a legelső lovas nemzetektől kezdve változatlan: olyan lovat kell kiképezni, amely elfogadja a lovas segítségeit és engedelmes. Jól lovagolni csodálatos dolog, gazdagabbá és értékesebbé teszi az életünket. Ez a western lovaglásra éppúgy vonatkozik, mint a többi elismert lovaglási stílusra.
A western stílusban lovagolt lóval szemben támasztott feladatok megítélésekor soha nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy alapvetően az aktív munkakövetelményekből alakultak ki. A lovat eredetileg kimondottan arra képezték ki, hogy munkát végeztessenek vele. A ló ösztöne és reakcióképessége a munkaszimbiózis elengedhetetlen előfeltétele volt, ennek következtében alakult ki a vadnyugati lovaglásban a szabad kantár (loose rein) fogalma. Itt tehát alapvetően más a lovas és a ló közötti kommunikáció alapja, mint az angol stílus szerint lovagolt ló esetében. Amíg laza a kantár, addig a western ló sem a járásán sem tempóján nem változtat. Ha a lovas egy adott feladatot végre szeretne hajtatni lovával, csak rövid ideig tartó segítséget ad. Újabb segítségadásra csak akkor kerül sor, ha a feladatnak vége, vagy ha újabb feladat következik: tehát a ló addig végzi az adott feladatot, míg jelt nem kap a befejezésre vagy a következő feladatra. Éppen ezért a laza szár tartja ébren a ló figyelmét, hiszen ha a szárak megmozdulnak, azt mindig egyfajta jeladásnak tekinti a ló. A megfelelően betanított lónak tudnia kell megtartani magát a hátsó lábain, és ezt a mozdulatot követnie kell a mellső lábainak is. A ló mindig a nyaka adott oldalán lévő kantárnak és az ugyanazon oldali combnak enged. Testsúlyunk segítségével, tehát tulajdonképpen a testbeszédünkkel csökkenthetjük vagy növelhetjük a tempót. Minden jól tanított vadnyugati lónak képesnek kell lennie az aktív hátsó lábakkal ütemesen előre haladni és a lovas súlyával egyensúlyban maradni minden helyzetben.
Az egyes gyakorlatokon - melyek elviekben megfelelnek a szabadon élő marhák körüli munkáknak - a versenyek során finomítottak, módosítgattak, s ez fokozatosan megkövetelte a ló egyre szigorúbb és egyedibb specializációját. A tenyésztés során gondosan kellett szelektálni, hogy a versenyágak éppen aktuális követelményeinek folyamatosan megfelelő, értékes és atletikus képességekkel rendelkező lovak fejlődjenek ki. A különleges követelmények jó példája a sliding stop, mely során a ló nagy tempójú vágtából a két hátsó lábán több métert csúszva áll meg, miközben az első lábak szabadon mozognak. A western lovaglás egy másik speciális eleme a spin, a hátsó láb körüli fordulatok sorozata. A spin során - mint a sliding stop esetében is - a ló tartása és tempója lényeges értékelési szempontok. Nem valószínű, hogy a marhákkal való munkák során akár a sliding stop, akár a spin bármikor is szükséges lenne, de a mozdulatsor kialakulásának alapját mindkettőnél a munkafeladatok adták.
A lovak betanítása napjainkban is nagyrészt a régi elvek szerint történik, természetesen az újabb edzésmódszerek kiegészítésével. Ezek együttes alkalmazása igen magas teljesítmény eléréséhez vezet. A gyakorlatok, valamint a hagyományoknak megfelelő ruházat és fölszerelés már a világ különböző pontjain is igazán népszerűvé tették ezt a műfajt.